Egyéjszakás kaland

A Duna most sem okoz csalódást, régi ismerősként üdvözöl. Strandpapucsban túrázunk a fiúkkal. Negyed óra gyaloglás után, végre mindenki elengedi, amit hozott. A gyerekek elbambulnak erre-arra, köveket rugdosnak, papucsot rázogatnak, a vízben kacsáznak, aztán amikor észreveszik, hogy lemaradtak, futó lépésekkel felzárkóznak. Áldás ez a csend, kedves a karattyolás, kiskutya csaholás és távoli zajok. Sürgetem őket, mert el akarok jutni velük az erődig, ha most belassulunk, akkor sosem érünk oda, pedig tele a hátizsák, piknikezünk ebéd helyett. A kutyának, cicának is hoztunk vizet és tegnapi virslit ebédre. Most igazán jó anya vagyok, ez a kedvenc programom! Cibálom a számítógépfüggő gyerekeket a parton. Az idő remek, odafenn kánikula, de itt lenn egész kellemes, szellő lengedez és árnyékot adnak az ösvény fölött összeboruló fák. Itt kéne szeretkezni a csillagok alatt! Az ösvény újra összeszűkül, néha megszűnik egészen, ilyenkor a kavicsban folytatjuk. A cica elnehezül a kezemben, persze hozni kellett, ha a kutya jön, akkor a cica is jöhet. Eszembe jut az esti programom, Katával mozizni fogunk, ritka, megbecsült alkalom.

Pár órával később kiderül, hogy mégsem alakul jól az este. Kata időben érkezik, de alig egy óra múlva hívja Marci, hogy a kisebbik kétszer hányt. Elrohan haza, én meg bénán, egyedül ülök az asztalunknál. Kedvetlenül kiiszom a maradék lattét, és a pulthoz sétálok fizetni.
– Oda a csajos este? – A srác, a pult mögött, mindent tudó arccal fogad.
– Oda – bólintottam, fintorogva.
– Ha nem sietsz, akkor szívesen csinálok neked egy koktélt.
– Miért ne? Úgyis gyalog megyek haza. – Megvonom a vállam, és figyelem a rutinos mozdulatokat, ahogy összeállítja az italomat.
– Tessék! – Óvatosan belekortyolok, annyira meglep a kellemes íz, hogy egyszerre lehúzom a felét.
– Óvatosan, elég erős ital! – Figyelmeztet a készítője. Elnevetem magam az ijedt őszinteségen.
– Miért akarnál nekem rosszat?
– Nem akarok, de nem gondoltam, hogy egyszerre megiszod!
– Finom, kérek még egyet! – A második után határozottan berúgtam. A negyedik után már nem merek felállni.
– Várj meg, hazakísérlek! – Veti oda a pultos, amikor elfogynak a vendégek.
– Dehogy! – Ellenkezek. – Nem szükséges!
– Ragaszkodok hozzá! – Tüntetőleg kivonulok a mosdóba. Kihányom az egészet, pihenésképpen elfekszem a fehér járólapon. Elaludhattam, mert arra eszmélek, hogy felemel és kivisz a mosdóból. A zöld plüsshuzattal bevont boxba fektet, felsóhajtok, mert annyira kényelmes a párnázott ülőke a járólaphoz képest.
– Köszönöm – suttogom.
– Aludj. – Jön a válasz. Poharak csilingelését hallom, halk zene szól és valaki gitáron játszik. Cigifüst. Mikor ismét magamhoz térek, zavartan felülök és körülnézek. Koromsötét van, velem szemben a boxban, ülő pózban a pultos alszik.
– De gáz – hangtalanul a mosdóba osonok. Hideg vízzel mosakszom. A táskámban fogkefét keresek, majd szédülni kezdek, ezért újra lepihenek. Arra eszmélek, hogy ismét felnyalábol és kivisz a mosdóból. A párnázott ülőke még mindig kényelmesebb.
– Ha kimész a mosdóba, akkor ne felejts el visszajönni.
– Gyakran megesik az ilyesmi?
– Mire gondolsz?
– Elszállásolod az részeg vendégeket?
– Csak a kivételesen szépeket.
– Köszönöm.
– Folyton köszönsz valamit.
– Most már haza tudok menni. – Ezt fekve mondom, közben meg sem mozdulok.
– Indulhatunk.
– Egyedül is menni fog.
– Kizárt, hogy elengedlek egyedül.
– Felhívhatnék valakit, hogy jöjjön értem.
– Ahogy akarod. – Erre alszunk egyet. – Ébredj! – Rázogat a vendéglátóm.
– Mi az?
– Mindjárt hajnalodik, haza kell menned. – Álmosan, rekedten.
– Záróra?
– Egy ideje.
– Rendben. – Kimegyek a mosdóba, kicsit összeszedem magam. Már hánynom sem kell, a járólapon való pihenést is kihagyom. A vendéglátóm dzsekiben, kulccsal a kezében vár az ajtóban.
– Köszönöm a vendéglást! – Karon fog és kivezet az éjszakába. Csillagos, hideg este fogad. Szótlanul lépkedünk a macskaköves úton. A gyerekekre gondolok és kuncognom kell a történtek miatt. – Elég ritkán mozdulok ki otthonról.
– Neked nem szabad innod.
– Tudom.
– Jobban vagy?
– Teljesen jól vagyok. Nem is akarok hazamenni még! – Úgy érzem, mint aki kipihente magát, inni, táncolni, mindent csinálni akarok.
– Három óra. Minden zárva.
– Holnap estig ráérek.
– Mihez volna kedved?
– Világot látni, hegyeket mászni.
– Holnap estig nem fog beleférni. – Nevetünk.
– Meghívhatlak egy kávéra? – Kérdezem reménykedve, amikor megérkezünk a házunk elé.
– Szeretnék még aludni egyet.
– Van egy szuper kanapém, aludhatnál nálam. Reggel pedig megisszuk a kávét! – Lelkesedek a saját ötletemért.
– Te hallod is, amit mondasz?
– Persze, hogy hallom.
– Ragaszkodok a saját ágyamhoz.
– Az nagy kár – sóhajtok a csillagokat bámulva.
– Megvan a kulcsod?
– Remélem nincs – kotorászok a táskámban. – Akkor alhatnék nálad? – Lelkesedek az újabb ötletemért.
– Felkísérlek inkább.
– Sosem volt ez ilyen magas!
– Aludj jól!
– Be sem jössz? Legalább egy kávéra! – Esedezve kérlelem.
– Ha még holnap is akarod, akkor megihatjuk. – Nevetgélve letusolok, aztán a kövön elalszom. Hideg a padló, ezért megkeresem az ágyam, és álomba sírom magam. Másnap délelőtt kipihenten ébredek, összepakolok a lakásban, a másnaposságomat hideg vízzel borogatom. Egész délután azon gondolkozok, hogy le kéne menni a kávézóba. Addig kattogok rajta, hogy egészen feldühít. Ha lemegyek, akkor beszélgetünk, esetleg összejövünk, talán randizunk néhányszor. Gondolatban a szakításnál tartok, amikor felkapok egy tornacipőt, és lemegyek.
– Szia – köszönök morcosan, és rendelek egy erős kávét.
– Szóval lejöttél? – Egyik lábáról a másikra áll, zavarában poharakat törölget.
– Szóval le. Látom odáig vagy az örömtől. – Vállat vonunk.
– Csak reméltem, hogy emlékezni fogsz rám. – A kávézó szinte üres, néhány boxban párok beszélgetnek.
– Addig kattogtam rajtad, hogy teljesen felhúztam magam.
– Haragszol a koktélok miatt?
– Dehogy. – Legyintettem. – Nagyon jól éreztem magam, de nem tudom mi értelme lenne folytatni.
– Miért? – Kérdezi széttárt karokkal a tegnapi vendéglátóm.
– Mert úgy volt jó, ahogy volt. – A friss kávéillat meglágyítja a szívemet, amikor belekortyolok, átjár a melegség és a nyugalom. – Finom a kávé!
– Fahéjas. – Mosolyog és nézem, ahogy a beszűrődő délutáni napfényben összeszedi a fényesen csillogó poharakat. Tetszik a mozdulat, ahogy a vizes kezét hosszú, fekete kötényébe törli. Az órára nézek, két órám van a fiúk érkezéséig. John Legend- Tonight című dala szól a rádióban, levetem és magam mellé, egy bárszékre teszem a vastag kardigánt. Behunyt szemmel, gondolatban belépek a pult mögé, és táncolunk.
– Fizetnék- sóhajtok. Vendéglátóm meglepetten néz rám.
– Máris mész?
– Persze. Még ezer dolgom van.
– Gyere vissza este. Megígérem, hogy ma nem itatlak le.
– Jó is lenne! – Nevetek keserűen. Máris hiányérzetem van tőled!

Megcsinálom a vacsorát, a fiúk időben érkeznek, mesélnek, ölelnek, csókolnak, aztán birkóznak és sírnak. Jó lenne időben ágyba kerülni, mert holnap kezdődik az ovi, suli és a munka. Nyolckor még esélytelennek tűnik, hogy letegyem őket. Fürdetés alatt kicsit alábbhagy a nyüzsgés, hosszú esti mese után végre elalszanak. Az ágyuk végében szundítok, amikor halkan kopogtatnak. Hány óra?
– Ki az? – Kérdezem álmosan.
– Én vagyok az. – A biztonsági láncot nem nyitom ki, ezért csak az ajtórésen át bambulok.
– Gyerekeim vannak. Mit akarsz?
– Ne haragudj, csak hoztam egy üveg bort – szabadkozik a vendéglátóm.
– Hány óra? – Kérdezem bután.
– Tíz.
– Nem engedhetlek be, mert holnap korán kelek.
– Rendben. – Mégis ajtót nyitok?
– Nem is értem, hogy mit keresel itt – morognék, miközben megcsókol. – Nekem nincs szükségem ilyen kalandokra.
– Elmegyek.
– Nagyon helyes. Nem akarok szerelmes lenni.
– Nem leszel, ne izgulj.
– Nem akarom, hogy meglássanak.
– Nem fognak. – Lassan eltolom magamtól, az üveget kiveszem a kezéből, és kituszkolom az ajtón. Kopogtat.
– Mit akarsz? – Kérdezem dühösen az ajtórésen át.
– Miért nem akarsz szerelmes lenni?
– Mert nem hiszek benne, hogy jó is lehet a szerelem.
– Ezek szerint nincsenek jó tapasztalataid.
– Nincsenek. Ha összejövünk, akkor kevesebb időm jut a gyerekekre, kiborítasz, lefárasztasz. Nekem be van osztva az életem! Most például szépítő alvásban kéne részesülnöm.
– Ez siralmas.
– Ahogy vesszük. Az lesz a siralmas, amikor majd nyüszítünk egymás hiányától.
– Ugye nem gondolod komolyan, amiket mondasz?
– Abszolút komolyan gondolom. Akár el is húzhatsz, hogy aludhassak végre! – Becsukom az ajtót, olyan gyorsan és hangtalanul, ahogy csak tudom. Kopogtat?
– Ha még egyszer kopogtatsz, akkor kihívom a zsarukat! – Kiabálom alig hallhatóan a nehéz ajtón át. Csend. Lassan kinyitom az ajtót, hogy kilessek. A tegnapi vendéglátóm ott áll velem szemben.
– Te pszichopata vagy? – Kérdezem mosolyogva. Bosszant és mégis feldob a kitartása.
– Nem annyira, mint te. – Bentről halk puffanás hallatszik. Bence leesett az ágyról! Berohanok, felnyalábolom az alvó gyereket és visszateszem a helyére. Fel sem ébredt.
– Jól van? – Kérdezi az előszobában várakozó vendéglátóm.
– Jól. Elmennél végre?
– Nincs kedved beszélgetni?
– Miről? – Sóhajtok egy mélyet, hátha megnyugszom.
– Nagyon frusztráltnak tűnsz.
– Igen, mert éppen hagyom, hogy behálózzon egy eszement csapos.
– Nekem úgy tűnik, hogy nem hagyod.
– Akkor kopj le végre!
– Jól van, nehogy csináljak neked még egy gyereket! – Vidáman megcsókolja az arcom, és végre kisétál az életemből.